buy Windows 10 Professional Key buy Windows 10 product Key microsoftwarestore.com www.troilus.es anneshealinghands.nl canada goose jas parajumpers outlet
2019. augusztus 21, szerda
Sámuel és Hajna napja





















Évfordulók:
1918: Lengyel Balázs születése (Budapest)
1943: Henrik Pontoppidan halála

Összes évforduló...

 



Archívum
Elofizetés

 

Legyen a kezdőlapja az UjKonyvPiac.hu!(IE)Tegye az Új KönyvPiacot kedvencei közé!(IE)UjKonyvPiac.hu-t a Sidebarba!(NS6+)

 













 
Egünkön a kínok ma is ragyognak
100 éve született József Attila


2005.04.08

A cikk nyomtatása...Küldje el e-mailen...

A legenda szerint, amikor az ellenség nagyon szorongatta Spártát, Athén nem harcosokat, hanem Türtaioszt, a költőt küldte segítségül. Türtaiosz annyira fellelkesítette dalaival a spártaiakat, hogy megnyerték a háborút. A Nap Kiadó In memoriam sorozata József Attila kötetének megjelenése és a költő születésének 100. évfordulója kapcsán nem azért idézem fel az ókori dalnok alakját, mert úgymond néha József Attila is harcias költő volt.
 

A legenda szerint, amikor az ellenség nagyon szorongatta Spártát, Athén nem harcosokat, hanem Türtaioszt, a költőt küldte segítségül. Türtaiosz annyira fellelkesítette dalaival a spártaiakat, hogy megnyerték a háborút. A Nap Kiadó In memoriam sorozata József Attila kötetének megjelenése és a költő születésének 100. évfordulója kapcsán nem azért idézem fel az ókori dalnok alakját, mert úgymond néha József Attila is harcias költő volt, hiszen azt írta, hogy „Vers, eredj, légy osztályharcos!”, meg azt, hogy „fölindulnak testvéri tankok szertedübögni rímeit”, hanem azért, hogy a költészetnek és a költőnek az ókori és a mai világban játszott szerepe közötti óriási különbségé t érzékeltessem. Az a kérdés foglalkoztat, hogy mennyire hatóerő ma a költészet, mennyire része mindennapi életünknek. Tudom, az ilyen típusú költészetfelfogás sokakban rossz emlékeket ébreszt, de távol áll tőlem, hogy visszasírjam azokat az éveket, amikor a költészet termelési ágazat volt, s mondjuk a vaskohászokat buzdította élmunkára. Erről szó sincs, pusztán azon töprengek, hogy manapság, amikor elsikkadt Vörösmarty születése kétszázadik évfordulójának megünneplése, amikor akadt olyan egyetemre felvételiző diák, aki nem tudta, hány részből áll a Toldi-trilógia (konkrét eset!), amikor Ady magyarság-verseit magyarkodónak tartják, tehát ilyen viszonyok közepette maradt-e olyan klaszszikus költőnk, akinek a szava eljut a történelem futószalagján készülő Fogyasztóhoz. És itt a klasszikus – értsd: értékes – jelzőn van a hangsúly! Mert nem igaz, hogy ma a – szó legtágabb értelmében vett – művészetnek nincs hatása. Van, sőt nagyobb, mint valaha! Napjaink Türtaioszai hatékonyabbak, mint a katonák, a tankok és a bombák, mert bensőből vezérelt, önkéntes rabszolgákat termelnek. Bár hajmeresztő, önhitt kijelentésnek tetszhet, van abban igazság, amit egy szovjet-orosz író mondott, hogy a Szovjetuniót nem egyedül Amerika katonai fölénye kényszerítette térdre, hanem számottevő mértékben bomlasztotta a rock muzsika sugallta életérzés is. Tehát: ki az a magyar költő, akit úgy, ahogy még „el lehet adni”, akinek a neve védjegy, ha nem is annyira márkás, mint egy mosóporé? Bárhonnan közelítek is a kérdéshez, oda lyukadok ki, hogy ez a költő József Attila. Úgy tapasztalom, hogy ma egyedül neki van szélesebb körben hatása. Róla készült dokumentum- és művészi film, ma is megzenésítik és éneklik a verseit, s őt még idézik is néhanapján. József Attila nimbuszát a rendszerváltozás sem tépázta meg. Nem ismerek cikket, amelyik felrótta neki, hogy egy időben rokonszenvezett a kommunista mozgalommal. Költészetét értékelve ma persze máshová tesszük a hangsúlyt, mint a szocialistának nevezett rendszerben, nem kevés agitatív versét, hanem a kései nagy verseket tartjuk az életmű csúcsának. De: hangozzék bár szentségtörésnek, még az olyan leplezetlenül mozgalmi verse is időszerű ma is, mint a Munkások: „Forgolódnak a tőkés birodalmak, / csattog világot szaggató foguk. / Lágy Ázsiát, borzolt Afrikát falnak, / s mint fészket ütik le a kis falut.” Nem kell ahhoz sem anarchistának, sem kommunistának, de még zöldnek sem lenni, hogy ezt a sort egy költő ma vállalja. Csak némi bátorság kell hozzá, hogy ne totyogjon láncon, mint a buksi medve, hogy ne féltse a soros ösztöndíj biztosította langy tócsa boldogságát.

Több szempontból viszont végtelenül anakronisztikus ma József Attila, főként közösségi elkötelezettségű verseire gondolok. Nem ő avult el, nem ő lett ásatag, a világ lett sivárabb és részvétlenebb. Képzeljük el a hatást, ha ma egy költő beállítana valamelyik véleményformáló lap szerkesztőségébe a következő sorokkal: „édes Hazám, fogadj szivedbe, / hadd legyek hűséges fiad!” Vagy van-e ma annál anakronisztikusabb sor, hogy „…egünkre, hol kínok ragyognak, a költő hasztalan vonít...”? A kínok most is ragyognak egünkön, de a költőknek nem akaródzik észrevenni őket, nem hogy nem vonítnak, fel sem pillantanak az égre, inkább az Interneten böngészik az újabb és újabb ösztöndíj pályázatokat. A folyóiratok nagy része olvashatatlan, játékos „verseket” közöl, mert a szabadság eljött, de olyan Rendet szült, amelyben a művészet öncél, s gondolkodni nem, csak játszani engedik szép (?), komoly (?) fiainkat. Mit lehet ehhez hozzáfűzni? Alighanem a József Attilára emlékező Veres Péternek van igaza: „a végtelen beszédet a művészet öncélúságáról a másod- és harmadrangú tehetségek folytatják örökké.”

Nehéz, talán meg sem lehet fejteni, hogy mi lehet József Attila egyetemes hatásának titka. Sok egyéb között esetleg az is, hogy neki ugyanolyan mély gyökerei voltak falun, mint városon, hogy testközelből ismerte a parasztságot („rám gondol, szántván a paraszt”), a munkásságot („engem sejdít a munkás teste”), az értelmiséget („a tudásnak teszek panaszt”), sőt, a társadalom peremén élő lumpeneket („rám vár mozi előtt este / suhanc, a rosszul öltözött”) is. Vagyis: az arisztokráciát kivéve minden társadalmi réteget! A 20. századi magyar irodalomnak vannak falusi, városi, értelmiségi költői (tudom, leegyszerűsítő ez a címkézés), sokak életművében föllelhető a fentebb felsorolt négy réteg élményvilágából kettő, esetleg három, de egyedül József Attila szólt egyforma hitelességgel mind a négynek a nyelvén. Szemléltetésképpen: Kosztolányi (értelmiség); Illyés (parasztság, értelmiség); Ady (parasztság, értelmiség); Szabó Lőrinc (értelmiség), Kassák (munkásság, értelmiség, lumpenek). Az átfogó életismeret önmagában persze még kevés, nem garancia a minőségre, kell még hozzá tehetség, kegyelem, meg a dudásnak pokolra is kell mennie.
Az In memoriam sorozat József Attila kötetét részben könnyebb, részben nehezebb volt összeállítani, mint a korábbiakat. Könnyebb, mert a Kortársak József Attiláról című monumentális, háromkötetes cikkgyűjtemény 1945-ig bezárólag készen kínálja az anyagot. A sorozat többi szerkesztőjének ilyen forrás nem állt rendelkezésére. (A Németh László-kötet összeállításakor még nem jelent meg a hatalmas recepciótörténeti válogatás, az Én sohase akartam más emlékművet…) N. Horváth Bélának, a válogatás és szerkesztés munkáját végző irodalomtörténésznek inkább a szakirodalom bősége okozhatta a nehézséget: mi kerüljön be, mi maradjon ki? N. Horváth szemmel láthatóan kiválóan tájékozódik ebben a rengetegben, s többnyire jól is választott. Természetes, hogy mint minden szerkesztő-válogatónak, neki is vannak vitatható döntései. Például kétlem, hogy Nemes Nagy Ágnes Eszméletről szóló, finom, de általánosságokban mozgó esszéje bárkinek is felkelti érdeklődését e csodálatos ciklus iránt. Megértem, nehéz helyzetben volt, mert hiába jelentek meg önálló könyvek az Eszméletről, azok nem férnek be egy karcsú válogatásba. Sokkal nagyobb gondnak érzem, hogy a kötetből kispórolták a jegyzeteket, és nem javították ki a nyilvánvaló szöveg- és egyéb hibákat. Eszem ágában sincs a kritikai kiadások jegyzetapparátusát számon kérni. Még csak nem is arra gondolok, hogy Hont Ferenc és „mozgalmas” nevén Sarló Sándor (ld. sarló és kalapács, eredeti nevén Pór Tibor) rákosista-sztálinista szövegeinek torzításaira jegyzet hívja fel az olvasó figyelmét. Csupán a feltétlenül szükséges jegyzeteket hiányolom. Szántó Judit Óda című cikkével a közölt formában halandó érdeklődő nem tud mit kezdeni, mert szinte azonosíthatatlanok az ott említett személyek. Maga Murányi Gábor, Szántó Judit naplójának és emlékezéseinek közreadója az első kiadásban még érthetetlennek találta, hogy Szántó Judit kétszer is Lászlónak (!) nevezi Remenyik Zsigmondot. Csak a második kiadás idejére sikerült kiderítenie, hogy Remenyiket „Zsigmond László, János”-ként anyakönyvezték. Vajon hányan tudják, hogy Berda József az a bizonyos „Jóska”, aki Lillafüreden, az Óda születésekor szobatársa volt József Attilának? Arra sem figyelmezteti semmi az olvasót, hogy az Óda nem 1935-ben, hanem két évvel korábban keletkezett (201. l.), hogy Füst Milán pontatlanul idézi a Mamát, s Bak Róbert, József Attila kezelő orvosa egy hónappal korábbra, november 3-ra datálja a költő halálát. Nem azért teszem szóvá ezeket a hibákat, hogy a kákán is csomót keressek, csupán az egyébként remek, az oktatásban is nagyszerűen használható könyv szeplőin sajnálkozom.
Az In memoriam könyveknek az a nagy hasznuk, hogy sűrítve ismerünk meg belőlük egy-egy életpályát. Egymás után olvassuk az emlékezéseket, leveleket, verseket, tanulmányokat, s ezek felerősítik egymás hatását. A sorozat számos darabját forgattam, de egyik sem kólintott annyira főbe, mint a József Attiláé. Ritkán kénytelen szembesülni az ember ennyi nyomorúsággal négyszázegynehány lapon! Eddig úgy gondoltam, hogy a fekete bojtár, Sinka István volt a legnehezebb sorsú, a legtöbbet szenvedett magyar költő, de e könyv elolvasása után – akasztófahumorral – inkább holtversenyről beszélek.

Mi lehetett az oka, hogy ekkora tehetségnek, mint József Attila, ilyen mostoha sors jutott? Miért volt ennyire védtelen? Életében miért tátongott ekkora szakadék – alighanem a legnagyobb a magyar irodalom történetében – teljesítménye és elismertsége között? Természetesen nem lehet végleges választ adni erre a kérdésre, mindössze egy szempontot említek. Németh László drámájában, az Eklézsia-megkövetésben Pápai Páriz Ferenc ekként okítja Kis Miklóst, a nyomdászt: „A talentumot is el kell álcázni, mint az ágyút – nyájassággal, egyszerűséggel, alázattal.” József Attila erre a rejtőzködésre, önmaga álcázására képtelen is volt, s nem is volt rá hajlandó; magát mindig kitakarta, s a világ ezt sohasem viseli el, mert ekkora őszinteséget gyerekesnek tart. „Gyermekké tettél. Hiába növesztett / harminc csikorgó télen át a kín” – írta versében, de ez egyszer kicsit pontatlanul fogalmazott. Nem kellett őt gyermekké tenni, mindig is gyermek volt, úgy ahogy Ady jellemezte azt a költőt, akinek arcvonásai a leginkább emlékeztetnek rá, Petőfit: „A gyermek az elevenség, az öröm, a jövőbe ható ígéret, a bilincsbe nem vert ember, az igazán igaz isten.”

Eszmélet. In memoriam József Attila
Szerkesztette: N. Horváth Béla
Nap Kiadó, 413 oldal, 2690 Ft

Babus Antal

Nap Kiadó

 
Osztályzat:



Az eredmény kijelzéséhez minimum
10 szavazat szükséges

 

 
Fórum

Ehhez a cikkhez még nem érkezett hozzászólás.
Írja meg véleményét a Fórumra!

Felhasználói név:
Jelszó:
Amennyiben nincs még felhasználói neve és jelszava, kerjük itt regisztrálja magát!

Hozzászólás:

 

 
 

 


Partnereink:


Honlaptérkép


©1997-2019 Új KönyvPiac
Minden jog fenntartva.
Tel: (06 1) 210-9933; Fax (06 1) 210-9935
E-mail: ujkonyvpiac@ujkonyvpiac.hu