buy Windows 10 Professional Key buy Windows 10 product Key microsoftwarestore.com www.troilus.es anneshealinghands.nl canada goose jas parajumpers outlet
2019. augusztus 22, csütörtök
Menyhért és Mirjam napja





















Évfordulók:
1920: Ray Bradbury születése (Waukegan)
1958: Roger Martin du Gard halála

Összes évforduló...

 



Archívum
Elofizetés

 

Legyen a kezdőlapja az UjKonyvPiac.hu!(IE)Tegye az Új KönyvPiacot kedvencei közé!(IE)UjKonyvPiac.hu-t a Sidebarba!(NS6+)

 













 
Az esszé nagymestere
Cs. Szabó Lászlóról – induló életműsorozata kapcsán


2005.03.10

A cikk nyomtatása...Küldje el e-mailen...

Ha Cs. Szabó László neve elhangzik, akkor azonnal felemlítődik az esszé műfaja és nem marad említetlenül az esszéíró nemzedékként említhető laza csoportosulás vagy inkább szellemi alakzat sem. Cs. Szabó, ha egyáltalán foglalkozott ezzel a kérdéssel, hajlamos volt önmagát is esszéistának nevezni.
 

Már visszatekintve írta: „De jó néhányunknak bergsoni volt a hitünk, hogy a teremtő, eleven tudat s a tudatlan múlt és jelen összetartható egyidejűsége erősebb a lomha széthulló anyagnál s a lélek kiszámíthatatlanul hat a matériára… Ha a modern esszé keletkezéséről beszélünk, tudni kell, hogy Proust, Joyce, Babits vonalán Bergson unokái voltunk, az ő intuitív ismeretelmélete lappangott igyekezetünk mögött, hogy szakítsunk az elavult időkategóriával”, ám volt olyan pillanat is, amikor ő maga sem az esszéista mivoltát hangsúlyozta, hanem éppenséggel azt, hogy ő nem esszéista, hanem író. Azt, hogy miképpen író, s az íróságában miképpen esszéista, viszont csak most, a Híd című újvidéki folyóirat legújabb számában mondta el Bányai János. Idézem a szavait: „Az emlékezetre épít, módszere a felidézés, nem a felkutatás. Még akkor sem kutat, amikor kedvenc olasz festőiről szól, a késő reneszánsz és a barokk művészetéről, akkor sem, amikor Mikes Kelemen sorsába mélyed. A múltból, az emlékezetből a jelenben megjelenőt emeli ki, a művészetből és irodalomból a szóval és megírással jelenvalóvá tehetőt, mindazt tehát, ami élménnyé vált a nyelv közvetítésével. A csillogó és könnyed beszédmóddal elérhetőt. Az esszét az elképzelés felé közelíti, miközben bizonyossá teszi, hogy a beszédmóddal, a stílussal megrajzolt kép, a megfestett hangulat tudáson, nem pedig beleérzésen alapul. Cs. Szabó stílusán lehet elérni azt a fordulópontot, amikor a biztonságos tudás, a műveltségi alap, a nyelvi önbizalom megnyilvánulása során felismerhetővé válik az esszének a szépirodalomtól nemhogy idegenkedő, hanem éppenséggel arra építő műfaja. Cs. Szabó esszéiben szinte mindig »elbeszél«, ahogyan elbeszélését az esszé felé közelíti. Miközben éppen műveltsége védi meg attól, hogy esszéje feloldódjon az elbeszélésben, és hogy az elbeszélés esszéizálódjon. Ha Cs. Szabó műveltségének egyik rétege a klasszikus modernség, akkor írás- és beszédmódjának vannak klasszikusnak, ám kevésbé modernnek vehető szabályai, főként abban, ahogyan közel tartja egymáshoz az irodalmi beszédmódokat és műfajokat, legtöbbször az esszét és az elbeszélést, de sohasem vegyíti el a kettőt. Valamilyen klasszikusnak mondható műfaji tisztaságot, valamilyen jól látható és kirajzolódó műfaji határokat őrzött meg magának, a műfaji határok átlépését szinte törvényerőre emelő korban, ismét nagyon megbízható műveltségére alapozva.” Értsük jól azt, amit Bányai János mond, mert így érthetjük meg, hogy Cs. Szabó miképpen volt író – és esszéista az íróságon belül, még akkor is, ha műveltségének és az általa művelt esszének megvoltak nem csupán a műveltségbeli, hanem a szaktudományokon belüli elemei is, ilyenkor, a szaktudományos háttérre utalva mindig A középkori háziipar kérdéséhez, különös tekintettel a flandriai és firenzei gyapjúszövésre című dolgozatát szoktam megemlíteni, de hát egyébként is egyértelmű, hogy Cs. Szabó mögött mindig ott állt a közgazdaságtan, a művelődés- és a művészettörténet.

Ahogy Cs. Szabó László önkommentárjai és Bányai János pontos leíró-bemutató mondatai is jelzik, a Cs. Szabó-jelenségben számos megérteni való akad. Az egyik: műveltségének kialakulása. A másik: a kor megélése – ama említett esszéista nemzedék tagjaként és színvonalán. A harmadik: irodalmi-irodalompolitikai szerepe már a harmincas évektől egészen haláláig, az emigrációban is. A negyedik: szintetizáló hajlama és szerepe évtizedeken keresztül. Aztán, számomra az egyik legfontosabbként: a kultúra megélése, az élet és a kultúra átjátszása egymásba, e nélkül, ahogy Bányai János mondja, az esszéiben nem élhetne – bizonyosan önkéntelen volt ez, adottság, az adottsággal való élni tudás kérdése – az elbeszélő beszédmóddal. S végül: a közvetítő szerep is az övé volt: a kultúrában való létezés élményét közvetítette-közvetíti írásaiban – azoknak, akik már nem élhetnek a kultúrában, de még nélküle sem tudnak élni. Gyarapítom a paradoxonok számát: Cs. Szabó sem, s a nagy esszéista társai sem csupán létükben érezték veszélyeztetve magukat, az a kultúra is pusztulásra ítéltetett, amelyikben élniük adatott – ameddig élniük adatott. A megérteni való jelenségek kibontása tanulmányok sorát igényelné. Ezek helyett elégedjünk meg most azzal, hogy Cs. Szabó, amíg itthon volt, egyszerre élte az alkotói lét öntörvényű világát, vele párhuzamosan pedig, magas színvonalon az „alkalmazott” értelmiségi létet – eme második megnyilvánulása nélkül Németh Lászlót követően, 1935 után nem lehetett volna a Magyar Rádió irodalmi vezetője. Gondoljunk csak bele: az akkori irodalmi és politikai harcok, küzdelmek közepette a jó irodalom képviselője. Nem tudok szabadulni a gondolattól, ezt a kettősséget azért teremtette meg önmaga számára, mert kételyei voltak a maga szellemi teljesítményével kapcsolatosan. Szabadon idézem egyik írásából: vittem tán annyira, mint Batsányi János és Bajza József, de igazából csak Csokonainak és Vörösmartynak érdemes lenni.

Csokonaik és Vörösmartyk persze abban az óriásokat teremtő korban sem akadtak nagyobb számmal, ahhoz, hogy valaki Csokonai vagy Vörösmarty legyen, egyébként is a sors és a kor különös kegyelme szükségeltetik. Cs. Szabó kételyeivel kapcsolatosan nekünk is lehetnek kételyeink, ám az bizonyos, hogy ezzel a kettősséggel termékeny feszültséget teremtett a maga számára. Olyannyira, hogy az említett kettősséget – kényszerűségből vagy sem – az emigrációban is megőrizte a maga számára, egyszerre volt a BBC magyar osztályának „egyszerű” munkatársa, vele együtt pedig az immáron összefoglalásokra is készülő, aztán pedig azokat megteremtő író. S hát mindezek mellett irodalmi ember is, a maga irodalmi szerepét – ha lehet így mondani – most már az „alaptevékenységén” kívül gyakorolta, így támogatta a főképpen 1956 után Nyugatra került fiatal írókat, s volt házigazdája-pártfogója, néha meginterjúvolója a Nyugatra látogató magyar íróknak. Ha egyszer a Kádár-rendszer politikai és irodalmi gondolkodása komoly elemzés alá kerül, akkor külön elemzés tárgyává kell tenni azt a szellemi pozíciót, amelyet Cs. Szabó László – vele együtt pedig Szabó Zoltán – az emigrációban betöltött, s azt is meg kell majd nézni valamikor, hogy ezek a pozíciók, szellemi helyfoglalások, lecövekelések és elmozdulások miképpen kapcsolódtak hazai párjaikhoz, Bibó István, Illyés Gyula és Németh László itthon elfoglalt pozíciójához, nem beszélve arról, hogy milyen hatást gyakoroltak – közvetve vagy közvetlenül – a hazai szellemi életre.

De maradjunk még a harmincas évek esszéistájánál. Cs. Szabó is, mint mindenki más, Babits hatása alatt indult. Egyszer már azt is tudatosítani kellene, hogy a harmincas évek magyar irodalmának nagyobbik része Az írástudók árulása című, még a húszas évek végén írott nevezetes Babits-esszé nyomait viseli magán. Babits az örökké valóként, tehát állandóként feltételezett írástudó és a folyton változó kor képét ütköztette egymással: „… még ha semmi reményünk sem volna, s joggal veszítenéd el minden hitedet a Morál és az Igazság erejében: bizonnyal akkor is illik az Írástudóhoz a Világítótorony heroizmusa, mely mozdulatlan áll, és híven mutatja az irányt, noha egyetlen bárka sem fordítja feléje az orrát – míg csak egy új vízözön el nem borítja lámpáit”. A kultúra veszélyeztetettségének érzete ebből a gondolatmenetből, no meg a maguk életének tapasztalatai alapján került az esszéírók gondolkodásába. A lét veszélyeztetettsége kapcsán hamarosan – sajnos – személyes tapasztatokat is szereztek. A hajó, a világítótorony, a hajótöröttség, a csillagok keresése motívumainak megteremtésekor is bizonyíthatóan Babitshoz nyúltak vissza. „Az »áruló« írástudó tehát nem avval lesz árulóvá, ha lába nem megy egyenesen a Csillag felé, melyre ujja mutat. Az árulást akkor követi el, ha nem is mutat többé a csillagra”, nem beszélve a hajósok és a hajótöröttek metaforájáról. Babitshoz nyúlt vissza Cs. Szabó is, aki innét indulva járta nemzedéke útját. „Nemzedékük volt a legirodalmibb nemzedék a magyar irodalomban. Az irodalom volt az ihletük, élményük, kifejezésformájuk, életformájuk” – írta róluk Poszler György. Irodalmiság, kultúrához kötődés, a korszellem és a kor jelenségeinek kutatása, az esszének, mint a tájékozódás és kiútkeresés műfajának megtalálása és saját világukra formálása, aztán pedig az „esszé etizálódása”, ahogy szintén Poszler György mondja, talán ezekben a címszavakban lehet összefoglalni a nemzedék mozgásának, törekvéseinek főbb jellemzőit. Cs. Szabó sem szakítható ki a nemzedékből – az erdélyi utazó-irodalomhoz és hagyományhoz való kötődése és a másik Európa szüntelen keresése viszont külön színt ad esszéinek. Nála mindig Európa, az akkori másik Európa a mérce – nem véletlen, hogy még kötetcímeiben (Doveri átkelés, Levelek a száműzetésből, Fegyveres Európa, Haza és nagyvilág) is megtaláljuk az Európára vagy az itthonitól, a hazaitól különböző világra való utalást. Azok, akik írtak róla – így Lengyel Balázs és már említett tanulmányában Bányai János is – megjegyzik: Cs. Szabó az itthoni esszéiben teremtette meg az Európában való helytállás alapjait.

Nem lehet véletlen, hogy azok, akik a századelőn születettek közül Nyugatra kerültek, nem csapásként élték meg ezt a változást, s pályájukon sem szenvedtek törést. Márai, Cs. Szabó, Határ Győző – most csak ezt a három nevet említem –, egyaránt olyan széles alapozású életművet teremtett, hogy szinte azt bontották-írták tovább az emigrációban is, amit létrehoztak. Elszántság, elhivatottság, műveltség nélkül erre nem kerülhetett volna sor. S hát a változás-sorozathoz képzeljük hozzá azt is, hogy ezek az írók olvasók nélkül maradtak, legalábbis itthoni olvasóközönségüket elveszítették, s a képzeletbeli vagy a valamikori olvasóra gondolva hozták létre azt, amit létrehoztak. Másutt már írtam arról, hogy a huszadik század elején született magyar írók zárt és teljes életmű megteremtésére törekedtek – József Attilától, Illyés Gyulától Németh Lászlóig, ezt tették az emigrációba kerültek is, ez a törekvésük pedig mintegy semlegesítette az olvasóközönségük elvesztése által kiváltott keserűséget. Cs. Szabónál azonban valami más is történt, azt is mondhatnám, hogy – minden korábbi előzmény ellenére – ekkor és ekkorra teremtette meg magát, vagy legalábbis a maga sajátos műfaját, a leginkább Lengyel Balázs által emlegetett portréfestő esszét. A Cs. Szabó-esszé a maga kiforrott alakjában az epikus nyugalmat teremti meg – nagy lélegzetvételek, személyes vonatkozások, az érintettség jelzése és a szaktudományokra is támaszkodó pontosság. Valamikor ezzel a nyugalommal, elrendezettséggel és elszántsággal regényt írtak az írók – Cs. Szabó azonban esszében sem teremtette meg a regény megfelelőjét, mondhatjuk, mégsem volt ideje és nyugalma hozzá. Legnagyobb könyvei, vagy inkább gyűjteményei – gondoljunk a görögökkel kapcsolatos írásokra, a Római muzsika címmel egymás mellé állított írásokra, vagy a Shakespeare-esszékre, elemzésekre – teljes írásokból álló töredékek. Az egész a teljes, lezárt írások ellenére nem készült el. Feltehetően azért, mert nem is készülhetett el. A harmincas évek írásaival szemben viszont mégis valami mást mutatnak ezek az írások. Akkor Cs. Szabó egy meglátott művelődés- és magatartás-eszményt követett – mintha magára vette volna azt az eszményt, amit kortársai megláttak és kialakítottak. Ekkorra viszont Cs. Szabó maga is kialakult – hangja, hangütése, az esszék indítása csak rá jellemző és mással nem helyettesíthető. Azt, amit az életévé akart formálni, valóban az életévé formálta, ha a görögökről, Rómáról, Shakespeare-ről, Michelangelóról vagy Turnerről ír, akkor magáról ír. Van önéletrajza és vannak önéletrajzi írásai – a valódi önéletrajzot azonban az esszéiben írta meg. Azért tehette ezt, mert ekkorra már valóban az életének része volt a művészeti és művelődési hagyomány. Zbigniew Herbert, a Cs. Szabóval sokban rokonítható lengyel esszéista jut eszembe: amikor Herbert először Rómába érkezett, azonnal a Forumhoz ment, éjszaka volt, ezért zárva találta azt. A Capitoliumról nézte a diadalíveket és oszlopok árnyait, s az árnyak mellé helyezte képzeletben az egész Forum Romanum alaprajzát, mert az iskolában valamikor pontos térképvázlatot is készítettek róla. Herberthez hasonlóan találkozott Cs. Szabó az egész Rómával, Firenzével, a görög világgal, Angliával, Shakespeare-rel és Turnerrel, mindent tudott korábban is, amikor pedig megismerte az új világokat, élete részévé is tette azokat. Ezért alkalmazhatta esszéiben a személyes hangot és az elbeszélői magatartást… Sajátos írói világával szinte önkéntelenül talált rá a maga műfajára: miközben az elbeszélői magatartását kialakította, magányos intézményként a szellemi tájékoztatás feladatát is magára vállalta. Számtalan nagy témát hozott közel a magyar olvasóhoz: Nagy Károly hagyatékáról, a vikingekről, a művészetnek a középkorban és a reneszánszban elfoglalt helyéről, a velencei festészet aranykoráról, aztán a nápolyi festészet aranykoráról, Rubensről, Burnsről, Keatsről, Austenről, Dickensről, Audenről, Huxley-ről írt alapvető esszéket, a témák felsorolásánál csupán egyetlen kötetére támaszkodtam, s ráadásul még annak a tartalomjegyzékéből is csak mutatóba választottam egy-egy témát. Aztán ott vannak a nagy magyar esszéi is. Csokonairól, Kölcseyről, Krúdyról, Illyés Gyuláról, Németh Lászlóról, Halász Gáborról. A görög esszék, egyáltalán a nagy úti-esszék, az utazásokhoz kapcsolódó beszámolók ellenpontjaként pedig ott vannak a hazai tájakkal, városokkal, tájegységekkel kapcsolatos írások, ezek kapcsán csupán a Kárpát kebelében című gyűjtemény írásaira és az Erdély-könyvére utalok. Szabó Zoltán mellett éppen Cs. Szabó László volt a szerelmes földrajz legelkötelezettebb híve, annak a felfogásnak volt a híve, hogy a táj szemléletében a hagyományok megbecsülését és az érzelmeinket is érvényesítsük. Nem véletlen, hogy egyfajta szerelmes földrajz-jellegű gyűjtemény szükségességét, amit aztán később Szabó Zoltán valósított meg, Cs. Szabó László már a harmincas években megfogalmazta. Egyáltalán: az értelem és az érzelem másoknál nem látott arányban volt jelen Cs. Szabó László világában. Az értelem keresője címmel írt esszét Halász Gáborról, de nagyon értette és érezte Németh László érzelmekkel teli világát is. Az alkat és a sors nem tette annyira személyes hangoltságúvá az ő írásait, mint amilyenek Némethéi voltak – más párjaikat azonban nem tudom elképzelni, ők Némethtel együtt voltak nagy esszéírók, miközben Németh esszéi személyes sorsmutatóként léteznek, Cs. Szabó írásaiból pedig akár egyfajta objektív korképet is kibonthatunk.

Minden írónak meg kell találnia a maga olvasóit – legalábbis így volt ez akkor, amikor az írás közösségi feladatai még nem sorvadtak el. Cs. Szabónak az emigráció előtt voltak olvasói, az emigrációban is voltak olvasói, s emigrációbeli írásainak itthon is voltak olvasói, még akkor is, ha nem voltak sokan, s nagyobb részt az irodalom világán belül léteztek. Úgy tűnt, hogy a nyolcvanas évek második felétől Magyarországon megjelenő esszé- és elbeszélés-gyűjteményeinek meglesznek a maguk olvasói immáron az irodalmi világon kívül is. Mert hát meg kellett volna lenniük, az emigráns író ugyanis a (nagyobb tömegű) olvasó elvesztésével veszíti a legtöbbet – s ezt a veszteséget még a megnyert-megszerzett-megteremtett-megszenvedett szabadság sem pótolhatja, ahogy az olvasók léte sem a szabadság hiányát. Cs. Szabónak úgy nem voltak – mert nem lehettek – olvasói, ahogyan Németh Lászlónak voltak a hatvanas-hetvenes években, Illyésnek a hetvenes-nyolcvanas években, vagy ahogy Márainak vannak a kilencvenes évek óta. Rögtön hozzáteszem: az, hogy egy írónak szinte mozgalomszerűen kialakul-e vagy sem az olvasótábora, nemcsak az írón múlik, hanem magán a koron is, amelyik a maga kérdéseit szembesíti az író világával. Ahogy írtam, a nyolcvanas évek második felében úgy tűnt, hogy Cs. Szabó olvasókra találhat Magyarországon is. A politikai átmenet kísérőjelensége is lehetett volna egyfajta Cs. Szabó-kultusz, a halála után is – ezt szellemi nyitottsága és demokratikus eltökéltsége is segítette volna. A Cs. Szabóra jellemző szellemi meditáció azonban kívül került a magyar életen, s a politikai mozgás is gyorsabb volt annál, amivel ez az írói világ kapcsolatba tudott volna kerülni. Cs. Szabó olvasóra találása azóta is várat magára, ez akkor fog majd bekövetkezni, ha a szellemi élet visszatér a maga szellemi kérdéseihez – s ha szükség lesz még arra a szellemi tájékoztatásra, amelyhez Cs. Szabó László akarva-akaratlanul a maga alakját és gondolkodását hozzákapcsolta. Ha ismételten kialakul a szaktudomány és a szellemi semmitmondás közötti sáv, ha a műveltségnek, a szakmán és a szakmaiságon túlmutató műveltségnek ismét kultusza lesz Magyarországon.

Ezzel kapcsolatosan mondom: a mű adott, s a korábbinál jobban hozzáférhető lesz azáltal, hogy a száz éve született Cs. Szabó László életműsorozatát a Mundus Kiadó megjelenteti.

Cs. Szabó László: Apai örökség (Összegyűjtött novellák, I. kötet, 1928–1944)
A kötet anyagát egybegyűjtötte: Baranyai Katalin
Utószó: Arday Géza, szerkesztette Biernaczky Szilárd
238 oldal, ár megjelölése nélkül
Mundus Magyar Egyetemi Kiadó

Cs. Szabó László: Hűlő árnyékban – Önéletrajzi írások
A kötet anyagát egybegyűjtötte és szerkesztette: Biernaczky Szilárd, utószó: Sas Péter
306 oldal, ár megjelölése nélkül
Mundus Magyar Egyetemi Kiadó

Előkészületben: Közel s távol (Összegyűjtött novellák, 2. és 3. kötet); Két tükör közt (Összegyűjtött interjúk, riportok és beszélgetések); Bujdosó Mária (Összegyűjtött hangjátékok)

 
 
 

Füzi László

Mundus Magyar Egyetemi Kiadó

 
Osztályzat:



 

 
Fórum

Ehhez a cikkhez még nem érkezett hozzászólás.
Írja meg véleményét a Fórumra!

Felhasználói név:
Jelszó:
Amennyiben nincs még felhasználói neve és jelszava, kerjük itt regisztrálja magát!

Hozzászólás:

 

 
 

 


Partnereink:


Honlaptérkép


©1997-2019 Új KönyvPiac
Minden jog fenntartva.
Tel: (06 1) 210-9933; Fax (06 1) 210-9935
E-mail: ujkonyvpiac@ujkonyvpiac.hu